13. A Story About You
Tizenharmadik epizód - Egy történet rólad. Angolul itt hallgatható; a vizsgaidőszak terhei miatt az epizódot most kivételesen megmentőm, spacelord fordításában olvashatjátok.
"Ez egy történet rólad, mondta a férfi a rádióban, és elégedett voltál, hiszen mindig is szerettél volna magadról hallani a rádióban. Isten hozott Night Vale-ben."
Ez
egy történet rólad, mondta a férfi a rádióban, és
elégedett voltál, hiszen mindig is szerettél volna
magadról hallani a rádióban. Isten hozott Night Vale-ben.
Ez
egy történet rólad! Egy lakókocsiban élsz a roncstelep
szomszédságában, Josie, az idős hölgy háza mellett. Néha int
neked, amikor kimegy a postáért vagy még több rágcsálnivalóiért
az angyaloknak. Néha visszaintesz. Nem vagy borzalmas
szomszéd, tudomásod szerint. Éjszaka láthatod a vörös, villódzó
fényt a rádiótornyon. Az emberi aktivitás egy kis izgalma a
csillagok és az üresség kifogástalan háttérfüggönyével
szemben. Kiülsz a lakókocsi lépcsőjére, háttal a parkoló
fényeinek, órákig bámulva a rádiótornyot. De csak néha.
Rendszerint más dolgokat csinálsz. Ez egy történet rólad.
+
+ + +
Nem
mindig éltél Night Vale-ben. Valahol máshol éltél, ahol több
volt a fa, több volt a víz. Célzott reklámlevél kampányokat
írtál cégeknek, a termékeiket árulva. ’Kedves polgártársunk’
írtad gyakran. ’Végre, valami jó hír ebben a sivár világban.
Végre egy ok, hogy ne öld meg magad!’’ Utána kitörölted a
szöveget, valami mást írtál meg kiküldésre, és senki nem
olvasta el soha.
Volt
egy haverod, aztán egy barátnőd, aztán egy menyasszonyod, ugyanaz
a személy. Néha vacsorát főzött, de néha te főztél. Gyakran
érintettétek egymást.
+
+ + +
Egy
nap amikor az öreg Ford Probe-odhoz sétáltál az irodád
üvegkockájából, látomásod támadt. Iszonytató méretű
bolygót láttál magad felett, melyet semmilyen nap sem világított
meg. Egy láthatatlan titán volt, csupa sűrű, fekete erdő és
csorba hegyek és mély, zsongó óceánok. Annyira messzi
volt, lakatlan, és annyira lehetetlenül, rémületesen sötét.
Aznap nem mentél haza. Vezettél inkább. Sokáig vezettél, végül
is Night Vale-ben kötöttél ki, és itt megálltál. Azóta kísért
a gondolat, milyen könnyű volt elsétálnod régi életedtől, és
hogy mennyire nem hatott ki múltad a jelenre. Soha többé nem
hallottál a menyasszonyodról vagy a munkádról. Ők nem kerestek
téged, ami azért elég szokatlan, persze lehet, hogy csak Night
Vale-ben nem tudnak megtalálni. A tökéletes szabadság, a
következmények hiánya: megrémít téged.
+
+ + +
Most
új munkád van. Minden egyes nap, a vasárnap kivételével,
elvezetsz a homokpusztaságba, ahol két teherkocsit találsz.
Faládákat pakolsz az egyik kocsiról a másikra, miközben egy
öltönyös férfi csendben figyel. Minden alkalommal egy másik
férfi. Néha a ládák ketyegnek. Többnyire nem. Amikor
elkészültél, az öltönyös ember átad neked valamennyi
készpénzt, ami alkalomról-alkalomra más összeg, és akkor
hazamész. Ez a valaha volt legjobb munkád.
A
mai nap viszont minden máshogy történt. Átpakoltad a ládákat.
Az öltönyös férfi, az idegen, figyelt. De utána, ahogy még
eddig soha sem, az öltönyös férfinek csörgött a telefonja.
Kissé távolabb sétált, hogy fogadhassa a hívást. ’Igen,
uram!’ mondta, és ’Nem, uram!’ Valamint sólyomrikoltásokat
hallatott. Nem volt valami érdekes. Átpakoltad a ládákat.
De utána egy sugallatra, egy szörnyű sugallatra, megragadtad az
egyik ládát, és betetted a csomagtartódba, semmi másért, csak
azért, mert csapdába ejtett a szabadság, hogy bármit is
csinálj az életben.
Mire
a férfi visszatért a telefonhívás után, kész voltál a
munkáddal. Ő átadta a pénzt – közel ötszáz dollárt, a
második legnagyobb összeg eddig – és te hazahajtottál a ládával
a csomagtartódban.
Amikor
hazaértél, bevitted a ládát a lakókocsidba és a konyhában
hagytad. A láda nem adott ki ketyegő hangot. Nem adott ki semmilyen
hangot. Semmi sem adott ki hangot, téged leszámítva, ahogy ki- és
beszívtad a levegőt. Vacsorát főztél – mindig főzöl vacsorát
– és a torony vörös fénye villódzott a szemed perifériáján,
egy üzenetet morzézva, ami ott volt, aztán nem, amit sosem tudtál
igazán megfejteni. Gondolkoztál, hogy meddig tart nekik, mire
észreveszik a láda hiányát. Azon nem gondolkoztál, hogy kik
lehettek ők. Egyes rejtélyek nem olyan kérdések, amiket meg lehet
válaszolni, inkább az ellentéte, valami olyasmi, ami azért
létezik, hogy ismeretlen maradjon.
Ami
hozzád vezet minket most, ehhez a történethez, a történethez
rólad. A rádiót hallgatod. A bemondó rólad beszél. És utána
valami mást is hallasz, egy torokmély vonyítást a sivatagi
távolából, és most már tudod, hogy felfedezték a láda hiányát.
A láda. Hát, csak ott hever a konyhapadlón. Ennyi az egész.
Meleg, melegebb, mint a levegő körülötte. Éles és földes
szagot áraszt, mint a frissen őrölt fahéj. És amikor a füled a
durva, meleg fára hajtod, halk zümmögést hallasz, egy alig
kivehető dallamot. Nem úgy néz ki, mintha nehéz lenne kinyitni.
Mindössze annyit kell tenned, hogy kihúzol belőle pár szöget.
Nem
nyitod ki.
Helyette
eldöntöd, hogy elmész a Moonlite All-Nite Diner-be, és eszel egy
szelet pitét. A szél forró, mint mindig, és méz- és sárszagú.
Az éjszaka a kedvenc időd. A nappali fény csupán optikai
benyomások láncolatát hozza magával, ami számodra többé már
nem koherens. Az élet kikerült a fókuszból, minden következmény
nélkül. Ahogy vezetsz, felkapcsolod a fényszórókat egy percre.
Abban a percben érzed újra feletted, még csak nem is messze, a
félelmetes méretű bolygót, melyet semmilyen nap sem világít
meg. Egy láthatatlan titán csak, csupa sűrű, fekete erdő és
csorba hegyek és mély, zsibongó óceánok. Nem látsz mást, csak
a halvány holdfényt a műszerfalon, de tudod, hogy a bolygó ott
van, a láthatatlan térközökben ásítva.
Elmúlik
egy perc. Visszakapcsolod a fényszórókat, és csak az utat látod.
Csak aszfaltot! Csak azt. És elhaladsz egy ember mellett, aki
közlekedési zászlókat lenget, jelezve, hogy a megengedett
sebességhatár ezen a szakaszon negyvenöt.
A
Moonlite All-Nite sugárzó zöld, egy szelet menta-fény a meleg
sötétségben. Bandzsítasz, amikor meglátod, mintha bántaná a
szemed, de nem bántja a szemed. A bejárati ajtóhoz közel parkolsz
le. Egy férfi hempereg a földön, a szemei csipásak és
világtalanok, a ’sárméh’ szót suttogja újra és újra. De
nincs pénzed, hogy borravalót adj neki, úgyhogy bemész. Rendelsz
egy szelet epres pitét, és a pincérnő szavakkal és mozdulatokkal
jelzi, hogy mindjárt hozza. A rádió megnyugtatóan duruzsol a
habtető plafonra erősített statikus hangszórókból. Egy
történetet mesél rólad! A te történeted, végre.
+
+ + +
Egy
férfi csusszan be a bokszba, szemben veled. Bizonytalanul felismered
őt, ahhoz képest, hogy ő most meglehetősen máshogy néz ki. Ez
az az ember, aki úgy tűnt, szláv származású, de egy indián
törzsfőnök abszurd karikatúrájaként öltözködik, és Apacs
Nyomolvasónak hívja magát. Kivéve most, nehéz lenne nem
észrevenni, hogy ténylegesen amerikai őslakossá változott.
Azon gondolkozol, vajon hamar kihozzák-e a pitét. Az Apacs
Nyomolvasó termőföldtől és izzadtságtól bűzlik. Áthajol az
asztalon és enyhén megérinti a kezed.
Nem
húzod el a kezet, mert tudod, hogy ennek nem lesz semmi
következménye.
‘Вы
в опасности.' mondja, ‘Они идут.'*
Bólintasz.
Ő megkopogtatja az asztalt. Utána, összehúzva a vastag
szemöldökét és lebiggyesztve az ajkát, lehajol és megkopogtatja
a földet. Ismét bólintasz.
’Azt
hiszem, itt a pitém’, mondod teljesen feleslegesen, ahogy a piét
jól láthatóan eléd helyezik.
Nem
láthatatlan piét rendeltél. Utálod a láthatatlan piét.
Sokáig
néz a pitére, utána lassan kiengedi az orrán a levegőt.
‘Они
придут снизу. Пироги не помогут.’'
Távozik. Hogy ez a fickó mekkora egy seggfej!
+
+ + +
Elfogyasztod
a piét és a számlát kéred. ’A számlát, legyen szíveeesss’,
mondod, a poharadba suttogva, mint ahogy az megszokott, és amikor
felemeled a cukrostasakokkal teli tálcát, hogy megtaláld, kitöltve
és fizetésre várja. Lepottyantasz néhány dollárt a számlára,
visszarakod a cukrok alá, vársz a nyelés hangjára, majd elhagyod
az étkezőt. A pincérnő biccent, ahogy elmész, de nem neked.
Lassan és ritmikusan biccent a zenére, amit csak ő hall, a szemei
a neonfények hajlott vonalain siklanak végig a menü felett.
Ahogy
beindítod a kocsit, a férfi a rádióban mond valamit az
időjárásról.
A
láda ott van a konyhádban, ahol hagytad. Letérdelsz, hogy még
inkább át tudd ölelni. Sokkal melegebb lett, szinte már forró.
Még mindig nem ketyeg. Seperc alatt hazaértél. És most, hogy
belegondolsz, voltak egyáltalán más autók is az úton? Hova
tűntek az autók? A férfi a közlekedési zászlókkal, aki a
sebességhatárt magyarázta – ő sem volt ott. A szíved kalapál.
Mielőtt még megengednéd, hogy egy újabb kósza gondolat is
végigfusson az elméden, és feltartóztasson, megragadod a ládát
és behajítod a csomagtartóba. Felkapcsolod a bújtást, és az
autórádiód életre kel egy pukkanással, ahogy a bemondó mondja,
hogy az autórádiód életre kel egy pukkanással.
Merre
most? Nem tudod, egyszerűen csak elindulsz. Egy fényszórópár, egy
szempár, és két reszkető kéz, gyorsan áthajtva a városon.
Látod, hogy mögötted helikopter kereső-fény pásztáz végig a
lakókocsidon. Szirénáznak. Egy lilás felhő függ a város
felett, alkalmanként csillogva, ahogy forog. Az egész működik.
Elhajtasz
a Moonlite All-Nite mellett, ami még mindig kivilágított és tele
van emberekkel, akik olyasmiket esznek, amik egyedül csak éjjel
tűnnek jó ötletnek, és Teddy Williams Desert Flower Tekepályája
és - Szabadidőcentuma mellett, amely nemcsak bezár, hanem el
is barikádozza bejáratait záróra után. Elhajtasz a városháza
mellett, amely, mint mindig sötétedés után, fekete bársony
burkol be teljesen. Tovább haladva kifelé, követve a messzi, kétes
hold vonzását, elhagyod a kocsiparkolót, ahol az eladókat
elrakták éjszakára, és Josie, az idős hölgy házát, ahol az
egyetlen jele annak, hogy a szerény kis otthonban angyalok élnek,
egy mennyi fénnyel körülvett fényes glória, és a felirat,
’Angyalok Lakhelye’. És a város mögötted van, kint vagy a
bozótos vidéken, és a homokpusztában. Az út mellett egy férfit
látsz, aki egyik kezében egy kaktuszt, a másikban pedig egy ollót
tart. Mindkettőt feléd rázza, ahogy elhaladsz mellette, és
vonyít.
És
aztán magad vagy. Csak te és a sivatag. Megállítod a kocsit és
kiszállsz. Kavicsok ropognak a homokban, reagálva a mozdulataidra.
A rádió az autód csukott ajtaja mögül duruzsol. A fényszórók
csupán néhány kósza növényt világítanak meg, és valami
éjszakai állat tágranyít, buta szemét. Visszanézve egy
fényoszlopot látsz, ami a te Night Vale-ed. A lila felhő most a
város szíve felé lebeg, indáit a ki-be dugva az épületekbe.
Sikolyokat hallasz és fegyverropogást. Kinyitod a csomagtartót és
egyik kezed a ládára teszed. Élettől duzzadva pulzál. Még
mindig nincs ketyegő hang. Visszanézel. Számos ház lángokban
áll. Embercsoportok lebegnek a levegőben, fénynyalábok
tartásával, erőtlenül küzdve azzal az erővel, amit nem tudnak
megérteni. A föld remeg, mintha megriadt volna.
Olyan
csend van, amikor végre eljön. Jóval azelőtt meglátod a fekete
kocsit, hogy megérkezne. Egy közeli akadályhoz ér, majd két
férfi kiszáll. Nem futsz el. Ők sem.
’Hogyan
találtak rám?’ kérdezed.
’Mindent,
amit tesz, valamiért közvetíti a rádió. Nagyon könnyű volt
így’, mondja az egyik férfi, az, amelyik nem magas.
’Igen’
mondod. ’Már értem.’
’Önnél
van a cucc?’ kérdezi a nem magas férfi.
Nem
felelsz semmit.
A
nem magas férfi jelez a nem alacsony férfinak, majd elsétál
melletted, benéz a csomagtartódba és bólint.
’Még
könnyebb,’ mondja a nem magas férfi.
Egy
váratlan kattanás. A kocsi hátsó ajtóinak egyike kinyílik, és
a menyasszonyod lép ki. A szemei nedvesek, mint aznap este, amikor
elhagytad. Nem úgy néz ki, mintha öregedett volna, de nem is
emlékszel arra, hogy mennyi ideje volt az. Lehet, hogy a múlt
héten? Vagy tíz évvel ezelőtt?
’Miért?’
kérdezi. Miért? Miért?’
Nem
tudod, mit mondj.
+
+ + +
A
férfi, aki nem alacsony, hozzád lép és egy kést szorít a
torkodhoz. Senki nem mond semmit. A menyasszonyod megrázza a fejét.
A szemei üresek, törődöttek. A rádió beszámol mindenről,
ahogy történik. Halványan hallod az ajtón keresztül. Nem tudod
letörölni a mosolyt a képedről. Hirtelen: következmények
megint. Hirtelen nem vagy többé szabad. Minden visszatér,
hirtelen. Élet, csipásan, fakón, visszacsusszan a fókuszba. A
vörös fény a torony tetején még mindig villódzik a távolban és
minden üzenetnek ezen a világon jelentése van. Minden értelmet
nyer és végre megbüntettek. Nem is tudsz olyan időre gondolni,
amikor boldogabb lettél volna.
A
menyasszonyod váratlanul visszaszáll az autóba. Úgy tűnik egyik
férfi sem veszi észre őt. Egyikük kinyitja a ládát pár gyors
ütögetéssel, és kihúz egy bonyolult miniatűr lovat. Az órák,
amik a megépítésével teltek el! Minden részletnek megvan a maga
jelentősége! Egy pillanatra úgy véled, fényt
és mozgást látsz a lóban.
’Sértetlen’,
mondja a férfi, aki nem magas.
Ránézel.
A kés még erősebben feszül a torkodhoz, de nem fáj. A tekinteted
felfelé vándorol, és feletted meglátod a félelmetes méretű,
sötét bolygót saját naptalan űrjében, egy láthatatlan
titán, csupa sűrű, fekete erdő és csorba hegyek és mély,
zsibongó óceánok. Egy szörnyeteg. Forogva. Némán. Elfeledetten.
Annyira
közel van már. Épp feletted. Talán, ha elég erősen próbálkozol,
meg tudod érinteni. Felnyúlsz…
+
+ + +
Ez
volt a te történeted. A rádió tovasiklik más dolgokra: hírekre,
közlekedésre, politikai véleményekre, és a politikai vélemények
korrigálására. De volt egy idő, egy nap, egyetlen nap, amikor
csak egy történet hangzott el, a te történeted. És elégedett
voltál, hiszen mindig is magadról szerettél volna hallani a
rádióban.
Jó
éjt, Night Vale.
Jó
éjt.
Mondás
mára: Sohasem lennék egy PEN15 klub tagja, amely elfogadna egy
hozzám hasonló embert tagjának.*
*
Az orosz szöveg értelme: Veszélyben vagy. Jönnek. || Alulról
érkeznek. A piték nem segítenek.
*
'I'd never join a club that would allow a person like me to become a
member.' (Woody Allen) – és igen, szójáték a member miatt :)
még egyszer: ez most kivételesen spacelord fordítása volt, amit lelektoráltam. remélem, tetszett!
Címkék: epizódok